Mi egy kultúrában a győztes megítélése? Magyarország a veszteseket szokta kompenzálni, a győztesekkel meg valahogy nem tud mit kezdeni. Nem tudjuk, hogy is kellene a teljesítményt, a győzelmet, a sikert kezelni. Mi a Csinibaba című filmből Boston Cézárjának a kudarcát tapsoljuk meg. Jobb híján. A teljesítmény után járó jutalom, mint olyan, mára annyit ér, hogy több minisztérium inkább elhatárolódik tőle. Miért mondom ezt? Nézzük meg, hogyan jutalmaztak a minisztériumok a tavalyi év végén!

Mindenhol ugyanannyit, vagy ugyanannyit nem

Szomorú év lehetett ez a minisztériumokban és ezáltal Magyarországon, hiszen volt olyan minisztérium, ahol egyetlen egy ember sem nyújtott átlag feletti teljesítményt. Aztán volt olyan, ahol kivétel nélkül minden dolgozó csak egy kicsit teljesített jobban, és volt olyan, ahol a dolgozók egyetlen szakmai többlet-hozzájárulása a közöshöz az volt, hogy gyermekeket nevelnek. Legalábbis a nyilvános jutalmazási adatok ezt mutatják.

Olyan fontos, stratégiai intézményekben, mint a Földművelésügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium, a mögöttünk hagyott esztendőben egyetlen árva dolgozó teljesítménye nem érdemelte ki az elismerést.
Azt hiszem, el kellene ezen gondolkodni az említett helyeken, különösen annak fényében, hogy van két minisztérium, ahol a jutalmazások alapján az állomány minden tagja kivétel nélkül ugyanannyival teljesített jobban! A Honvédelmi és az Igazságügyi Minisztérium dolgozói ezért egységesen ugyanakkora összeget kaptak év végi jutalomként a teljesítményükért. Ennek a két intézménynek a személyi állománya, a legmagasabb szinttől egészen a frissen kezdő referensekig, pontosan ugyanakkora többletteljesítményt nyújtott, ha ők képesek erre, akkor joggal kérdezhetjük meg, hogy miért nem követte a példájukat legalább néhány közszolga a másik öt tárcánál?!

Ennél többet mond, hogy akadt olyan minisztérium, ahol annyira nem volt különbség az évközi munkavégzések minősége között, hogy a jutalmazni akaró vezetésnek nem volt más választása, mint a vállalt gyermekek alapján jutalmazni. A vezetők végigmentek az év végi teljesítményértékelésen, és azt állapították meg, hogy minden dolgozóé ugyanolyan jó volt, ráadásul, mindenkié éppen olyan, mint tavaly, szóval nem lehetett alkalmazni az ilyen esetekben megszokott "mindenki ugyanannyival többet kap" elvet. De mivel hisznek a teljesítmény jutalmazásának pozitív hatásaiban, ezért továbbmentek, nem annyira igazságos módon, de megnézték a jelenléti íveket. HIHETETLEN, de minden dolgozó percre pontosan ugyanannyit volt bent. Ez sem jó. Képzettség, tapasztalat, ambíciók, hiába minden, ezek is megegyeztek. Egészen elképesztően homogén az állomány. Nagy sokára megtalálták az egyetlen olyan tényezőt, amiben különbséget lehet tenni az pedig a gyermekszám.

Itt tartunk. Hogy az egész egy vicc. Nem én mondom, hanem ők. Nem az zavar igazán, hogy nem osztottak jutalmat idén pár minisztériumban és ezzel átnéztek a jobban teljesítőkön, mert elfogadom, hogy az az elvük, hogy nincs jutalom, mert szerintük, a munkájáért mindenki megkapja az őt megillető bért. Ez lehetne egy legitim álláspont. Az zavar, hogy valójában nem ez van a háttérben, hanem az, hogy 26 évvel a szocializmus után egy közintézmény azt gondolja, hogy akkor dönt JÓL, ha nem különbözteti meg év végén teljesítményalapon a dolgozóit, még jelképesen sem!

A teljesítmény jutalmazása

Ma nálunk egy minisztérium összerezzen, ha arról kérdezik kiknek és mennyi jutalmat osztott ki. Összerezzen, és vagy azt gondolja jó válasznak, hogy nem ad senkinek, vagy azzal próbálja elütni a dolog élét, hogy adnak jutalmat, de ahhoz kötve, hogy kinek mekkorák a gyerekei. Szögezzük le gyorsan, ezek az intézmények egyik esetben sem adnak az év végén jutalmat a jobban teljesítő munkatársaiknak, úgy gondolják, hogy az nem lenne helyes. Aki jobban dolgozott, az nem kap semmit, vagy semmivel többet, mint mások, mert a minisztérium sajtóosztálya nem akar magyarázkodni.

Jutalmat normális esetben teljesítmény után ad a munkáltató. Év végén jellemzően az egész éves teljesítményt akarja jutalmazni így. De miért gondolja azt egy minisztérium sajtóosztálya, hogy az a jó válasz, ha nem adnak teljesítmény alapú jutalmat? Mert Magyarországon a jutalmakat sem a jó teljesítmény után szokták adni, hanem más szempontok alapján. A minisztérium ezt vallja be, mikor jó pontotokat vár attól, hogy büszkén nem ad senkinek. Hát csak volt abban a minisztériumban egy ember aki ügyesebb volt mint a többi?! Hát csak volt olyan kolléga, aki 2016-ban egy picivel több energiát fektetett a munkájába, mint a többi?! Hát csak volt olyan ember, aki lelkiismeretesebben írt meg egy előterjesztést, mint a többiek?! Én azt hiszem, hogy voltak ilyenek és nagyon sajnálom őket, amikor nem kaptak jutalmat ezért, vagy ugyanannyit kapnak, mint a kevésbé jól teljesítő kollégájuk.

Egy pillanatra gondoljunk már bele, hogy mi letagadni való lenne abban, hogy valakit, aki egész évben jól dolgozott megjutalmaznak? Nem ez lenne a legvállalhatatlanabb dolog, maradjunk annyiban. Milyen üzenetet küldenek ezek a közintézmények azzal, hogy nem mernek jutalmat adni a jól dolgozó munkavállalóiknak?

Bajaink vannak a győzelemmel

Érdemes arról is beszélni, hogy akarunk-e egyáltalán jól teljesíteni, nyerni. Jó-e az, vagy tökmindegy? Egy sportoló nyilatkozta a tévében, hogy a kudarcokból mindig jól fel tudott állni, de fogalma sem volt, hogyan kezelje a sikert. Mint a Csinibabában, amikor a Ki mit tudon az volt a fószer száma, hogy elszakítja a mellére tekert láncot. Erőlködött, erőlködött, de esélytelenül feladta és erre mindenki felállva tapsolt. Ez a mi magyar szocialista maradványunk, mi vagyunk a próbálkozó, de nem nyerő és ezt elfogadó Boston cézárjai, aki szerethetőbb, mint a győztesek.

Fiatalon fociztam a város utánpótláscsapatában, - a felnőtt csapat másodosztályú volt, de az utánpótlásban együtt játszott az első és a másodosztály, szóval a legmagasabb szinten voltunk – és soha nem hallottam, hogy nekünk nyernünk kellene. Edzettünk, futottunk, odautaztunk, visszautaztunk, kimostuk a szerelést, minden csináltunk, ami ránézésre foci, de a győzelem soha nem jött szóba, mint elvárás. Persze volt, hogy nyertünk, örültünk is neki, de jelentősége nem volt. Rendszerint azt sem tudtuk, épp hányadikak vagyunk a bajnokságban.

A jutalmak elinflálódtak

Azért fordulhat elő, hogy ma egy minisztérium büszke rá, hogy nem ad jutalmat, vagy hogy mindenkinek ugyanannyit ad, vagy hogy csak a gyerekeseknek ad, mert a jutalomról már senki sem a teljesítményre asszociál. Tény, hogy rossz volt a kiindulási alap, a rendszerváltás előtti gyakorlat alapján nagyjából kiröhögésre volt érdemes minden díj, kitüntetés, jutalom. Aztán ezt követte 26 olyan év, amelynek a végére inkább nem is adnak senkinek, vagy mindenkinek ugyanannyit, mert abból legalább baj nem lehet.

A gyanú árnyéka

Adódik a kérdés, hogy miért alakult ez így? Miért vetül a gyanú árnyéka egyszerre a jutalmazottra és a jutalmazóra? Hiszen általában erről van szó. "Miért pont ez kapta, na vajon mit kellett ezért tennie?" és  "Miért pont neki adta, na vajon...?"
Az a helyzet, hogy az állami szférában fel sem merül a kiérdemelt elismerés lehetősége. Ami felmerül az az alkuk, a játszmák, a viszonzott szívességek, a leplezetlen uram-bátyám viszonyok sajátos igazságtalan logikája. Ha megérdemelt, ha nem egy honorárium, mindenki kényelmetlenül érzi magát. Itt a baj. Szerencsésebb helyeken ezt az egészet a motiválásra találták ki, a magyar közszférában pedig inkább demotiváló hatása van. Ezt talán mindenki érzi már, ezért olyan kényelmetlen, kötelezően kelletlen valami ez a jutalmazósdi. Nézzük a lehetséges variációkat:

Ugye milyen előremutató perspektívák? Ezt valahonnan a szocializmusból hoztuk, ez érthető, de 26 év alatt talán meg lehetett volna változtatni, hitelessé, ösztönzővé tenni, mondjuk úgy, ha kitartunk amellett, hogy:

A teljesítményt igenis meg kell becsülni

A legjobb dolgozókat jutalmazni kell. Át kell adni az okleveleket, ki kell tenni a hónap dolgozóját a falra stb.. Nem is a pénz a lényeg, hanem hogy a látszategyenlőségből lépjünk ki, tudjuk elfogadni, ha megjutalmaznak a teljesítményünkért, és azt is tudjuk elfogadni, ha mást jutalmaznak meg a teljesítményéért.
Mikor kicsi voltam, az osztályfőnök kitalálta, hogy aki jól megold egy feladatot, az kap egy játékkártyát, és havonta összegezzük, ki kapta a legtöbbet. A szülők nyomására a rendszer fél évet élt meg, abba kellett, hagyni, hogy ne bántsuk meg azokat a gyerekeket, akik nem kaptak kártyát. Mert ettől ők okosabbak lettek? Nem. A többiektől elvettek egy motivációs lehetőséget? Igen.

Ha a győztesekkel továbbra sem tudunk mit kezdeni, akkor veszítünk.