Az előző posztomban arra próbáltam választ találni, hogy miért értékelődött le a politikus szakma presztízse, azaz: miért csak a tök hülyék, a tolvajok, és a tök hülye tolvajok választják ezt a hivatást. Most folytatnám a gondolatmenetet azzal, hogy miért hiányoznak nekünk a jó vezetők. És mi lenne az a változás, ami teret adhatna jobb embereknek, jobb politikusoknak. Inkább a második kérdés az érdekes, elég búsongó politikai blog van, nem állnék be a sorba. Szóval kezdjük, vigyázz, hosszú lesz!

Vannak országok, ahol a politika, és úgy általában a közélet színvonala így távolról alacsonynak tűnik, mégis jól mennek az ország dolgai. Szerintem tipikusan ilyen Olaszország, ahol most éppen szegény Renzi ásott magának egy gödröt, hogy bele tudjon ugrani. Egy ország, ahol Berlusconi többször újra lett választva és szabadlábon van, ahol Ciccolina parlamenti képviselő lehetett. És ez az ország, a világ egyik legélhetőbb országa (ok, ez szubjektív), ami hiába van folytonos válságban, valahogy mégis, Olaszország, az Olaszország. 

Miért kezdtem ezzel? Egyszerűen azért, mert nem tudom eldönteni, hogy igaz-e a tétel, miszerint egy cég olyan sikeres, mint amilyen jók a vezetői, egy ország olyan sikeres, mint amennyire jó a kormánya.
Ez nehéz, hosszú, talán megfejthetetlen kérdés, ezért maradjunk annyiban, hogy egy ennyire rottyon lévő társadalomnak, mint a magyar, azért iszonyú nagy szüksége lenne felelős és tehetséges vezetőkre. Ez nem kérdés. Nekünk, nélkülük nem megy, az olaszoknak lehet.

Miért nem? Mert nekünk nincsenek hagyományaink az önmenedzselésre. Csak a követésre, az alkalmazkodásra, a megfelelésre, a csodavárásra. Az olasz példánál maradva: hiába bohóckodnak általában korrupt gavallérok az ország élén, az emberek tudják, hogyan kell élni.
Délen lassan, nyugodtan, kicsit szegényen, de szívből és vallásosan, északabbra szorgosabban, modernebben, de ami az egész országra jellemző, hogy a hagyományokra, a közös tudásra építve. A világ legismertebb brandjeit tulajdonló dinasztiáktól a toszkán kisvárosok ezer éves tudásából élő kisvállalkozókig az emberek tudják, hogy mi az élet. Mi nem tudjuk. Mert nekünk mindig megmondták. Akkor uránt bányásztál, most a lapátot támasztod 50-ért. Ez majd talán megváltozik. De addig is, marhára nem mindegy, ki mondja meg. Most például azt mondták, úgy kell élni, hogy agy nélkül gyűlölni kell. Na ezért baj, hogy silány emberekre vagyunk bízva. Ugye nem kell folytatnom...? (hú, pedig a végtelenségig tudnám)

Tagadd az álszentséget!

Elnézést, nagyon messziről kezdem: Soha életemben nem éreztem akkora szorongást a társadalom jövője miatt, mint a Drót utolsó részeit nézve. Ültem a TV előtt, és üvölteni volt kedvem, amikor a világ legjobb sorozatában megmutatták nekem, mi fertőzi meg folyton a világot: az álszentség. 

Végignéztem az eposzi magasságokba szerkesztett történetfolyamot, kb. 60 részt, és a végén azt vettem észre, hogy hánynom kell a munkásoktól, a papoktól, a rendőröktől, a politikusoktól, az újságíróktól, a tanároktól, csak a drogos hajléktalanoktól és a gengszterektől nem, azoktól a gengszterektől, akik szó nélkül fejbe lőnek bárkit, bármiért. 

Igen ez egy filmsorozat. De azon kevesek egyike, amiket direkt olyanra csináltak, hogy fájjon nézni, hogy magadra ismerj, meg a kollégádra, meg a polgármesteredre. Hogy jön ez ide? Unalmas, hogy lassan filmkritikává változik a poszt? Figyelj, ezért:

Van egy karakter, Clay Davis szenátor. Fekete és demokrata. Két dologból él: kenőpénzből és körmönfont álszentségből. Ismerős? Amikor nagy nehezen esküdtszék elé állítják, simán, de nagyon simán ússza meg, egyszerűen annyival, hogy a többségében fekete esküdtek előtt kijátssza az "én csak egy egyszerű fekete vagyok, mindent a testvéreimért teszek" kártyát. A tárgyalásra menet a Leláncolt Prométheusz egy példányával érkezik, és valami ilyesmit mond: "Ebből a történetből merítek most erőt. Prométheusz ellen haragra keltek az istenek, mert szerette az embereket, mert ellopta nekik a tüzet, amit az istenek korábban csak maguknak akartak tudni. Nem vagyok bűnös, csak azért támadnak, mert elvittem a tüzet a nélkülöző testvéreimnek" 

Tökéletes jelenet: a kőgazdag, romlott, korrupt politikus mindig, de mindig be tud bújni a szerencsétlen elesettek mögé, akiket megetet az álszentségével.

Ezzel az egésszel az a baj, hogy mindenkinek vannak bűnei. Neked is, nekem is. De ha jó ember vagy, nem tudod ilyen undorító módon letagadni.
Viszont, ha rossz ember vagy, akkor hiába több a bűnöd,mégis tisztábbnak látszol, mert bármit megteszel, bármit hazudsz, bármire képes vagy. Például, amikor Orbán vagyonosodását firtatják, akkor a keresztényi eszmék jegyében uszít, ahogyan Gyurcsánynak sem volt drága a 2 millió romános népszavazás - hogy ezt rágd, és ne a valódi problémát.

De hogy a fenébe jön ez ide? Úgy, hogy ez az egész rohadt posvány maga, és ez globális jelenség. Az előző posztomban említett kontraszelekció (=a jó és tehetséges embereknek büdös a politika) alapja az álszentség uralma. Példákkal magyarázom, mire gondolok:

1. Tegyük fel, hogy a jövőbeli új ellenzéknek van egy potenciális vezére. Fiatal, jó megjelenésű, tehetséges és karizmatikus. De a stábjában tudják, hogy meleg. És azt is tudják, hogy ezt más is tudja. Mi történik? Egyértelmű, nem indítják el, mert esélye sem lenne. Esélye sem lenne a korrupt, gonosz senkikkel szemben, mert az álszentség három másodperc alatt felzabálja az ártatlant. 

2. Tegyük fel, hogy kinő a semmiből egy ellenzék, nem ilyen álellenzékes, Molnár Zsoltos izé, hanem egy rendes. A győzelemhez pénz kell. Honnan van pénz? Külföldi alapítványoktól, magyar pénzemberektől, a változásban érdekelt külföldi és magyar cégektől, és egy pici mikrodonációból. Egyszerűen ez a fiktív erő nem tudná igazolni egy rendes kampány költségeit. Mert az senkit nem húz fel, hogy az oroszok, törökök melyik jobboldali nagymagyar pártot pénzelik. De képzeld el azt a hisztériát, amit a Fidesz és a Jobbik csapna, ha nyugatról nyilvánosan pénz jönne a magyar ellenzékhez. 

3. Tegyük fel, hogy egy nem fideszes és nem jobbikos politikus azt mondja: igenis baj van a magyar cigánysággal. Igenis ők is felelősek a sorsukért, igenis demográfiai katasztrófával és komoly társadalmi konfliktussal fenyeget a helyzetük. Hazudna ez a politikus? Nem. Mégis megbélyegeznék, lerasszistáznák a liberális megmondóemberek, akik olyan rohadt hitelesek, hogy kb. 20 éve nem találnak el semmit, amit megszakértenek.

Folytatni lehetne sokáig, de a konklúzió: az álszentség mindig győzedelmeskedik a jó felett. 

Az fogja megtörni ezt az átkot, aki ki meri mondani az igazat. Aki vállalja a gyengeségét és a hibáit. Aki nem baloldali hazugságokat mondd a baloldali szavazóknak, és nem jobboldaliakat a jobboldaliaknak. Aki felvállalja ezt a konfliktust a mostani világgal, aminek pontosan ugyanúgy része Kövér László, mint Fodor Gábor vagy Molnár Gyula. Aki ennek a konfliktusnak a felvállalásától hitelessé, karizmatikussá és érdekessé válik. Aki az új hanggal bátorságot adhat másoknak is. 

Tudom, sőt, látom előre a szkeptikus kommenteket: a kormány úgyis a földbe döngölné azt, aki ki merne állni, a politikusok mindig is hazudtak, ezután is hazudni fognak, és így tovább.

Ez nem igaz. Méghozzá azért nem, mert nincs is más út. Az kockáztat a legnagyobbat, aki egy eleve vesztes helyzetben nem kockáztat. 

Gondolj bele, mit csinált Bajnai Gordon: feltűnt, ígéretes volt, majd belement a szokásos ballib játékba, mert nem mert erőt mutatni, jó értelemben vett radikalizmussal élni, politikai hekket elkövetni, nekimenni Gyurcsánynak stb.. Belesétált a régi világ csapdájába. Bedarálták, és a darálót együtt tekerte kéjes vigyorral Orbán, Gyurcsány és Mesterházy. Bajnai gyenge volt, és a gyengék sorsára is jutott. 

Kockáztatni kell, mert nem kockáztatni, az maga a lassú és biztos öngyilkosság. És a kockázatvállalás lényege: üsd pofán az álszentet! Akkor is, ha nyugdíjemelésről hazudik a komlói kultúrban, vagy ha rezsiharcról az egri polgárok házában.

Ha ezt megtenné valaki, ha elindulna egy ilyen folyamat, akkor lenne remény arra, hogy a politikába nem csak a haszonleső, tehetségtelen idióták szállnának be. Itt látom a megoldását az előző posztban írt problémának.

Ez utópia? Naiv idealizmus? Nem! Mondom, hogy miért nem:

Ha szobrot kéne állítani a gyomorforgató hipokritáról, akkor korábban Semjén Zsoltról mintáztam volna. Manapság egyre inkább úgy érzem, hogy ez inkább egy szoborcsoportot érdemel. A liberális álszentség ugyanis ugyanolyan veszélyes és gyomorforgató jelenség, mint az álkeresztényi, nem csak nálunk, hanem világszerte.
Miért nyerhetett Trump, miért erősödik a Jobbik, miért nyerhet Le Pen stb? Mert az embereknek elegük van azokból a politikusoktól, akik a világtól elszakadva ítélkeznek, és néznek le másokat mondjuk azért, mert roma helyett azt mondják: cigány. Ha én cigány lennék, büszke lennék a cigányságomra, és rosszul lennék ettől a polkorrekt romázástól. De ezeknek a kiüresedett gondolatiságú politikusoknak ez miért olyan rohadt fontos? Azért mert nekik sincs már más fegyverük, mint az álszentség. 

És itt jön a paradox csavar: az emberek kezdik megunni a képmutatást, és vágynak az igazságra. Ezért bekajálják a radikális őszinteség álcájába csomagolt kamuvilágot, az álhíreket, a bunkóságot, a tomboló populizmust. Az igazságra vágyva esnek a még nagyobb hazugságok csapdájába.

Ez kinek a hibája? Azoké, akiknek a birtokában több volt az igazság, mégis kevesebbet mertek beszélni róla, mint az új kor szélhámosai, a Vonák, Trumpok, Boris Johnsonok, Le Penek.

Az álszentség elleni háború tehát nem naiv idealizmus, nem egy eltévedt képzelgés, hanem az új világunk valósága. Szomorú tény, hogy a valóság narratívája éppen a  hazugok játékává vált. Ez ijesztő, ez veszélyes. 

Na ezért mondom, hogy kockáztatni kell annak, akinek maradt tisztessége, kőkeményen szembe kell állni az álszentség diadalmenetével. Aki ezt megteszi, annak fogunk hinni.
El kell kezdeni a valóságról beszélni. És a valóság nem a melegházasság, hanem a kaposújlaki tyúklopás, meg a bedőlt devizahitel problémája.
Ez a Trumpok, Vonák titka: nem mondanak igazat, de legalább releváns (vagy annak tűnő) problémákról hazudnak, és az elitista polkorrekt hang helyett a hétköznapi nyelvet használják.